Rólam

„ …Valami furcsa kényszer, indulat szüli a verseimet. Úgy érzem, le kell írni, ki kell mondani a bennem gyürkőző érzéseket, gondolatokat. Ma már ez a kibeszélő vágy, ez a másokra is hatni akaró megkönnyebbülés, ez a testi és lelki megtisztulás a verseim forrása, a megszólalás igazi oka…”

1933. január 26-án születtem Izsákon. Édesanyám Kovács Irén, édesapám Tar Károly. Iskoláimat Nagyváradon, Debrecenben és Pécsett végeztem.
Egyetemi tanulmányaimat 1953-ban kezdtem meg a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és 1957-ben szereztem kitüntetéses magyar-történelem szakos tanári oklevelet.
Néhány évig a debreceni Ady Endre Művelődési Otthon munkatársa voltam. 1960-ban a Kossuth Lajos Tudományegyetem Felnőttnevelési Tanszékére kerültem, ahol tanársegédként, adjunktusként, később címzetes egyetemi docensként dolgoztam. A Horthy-korszak művelődéspolitikájáról írt doktori disszertációmat 1963-ban védtem meg. A címzetes egyetemi docensi címet 1978-ban kaptam az oktatási minisztertől.
Egyetemi oktatói állásom mellett 1964-től előbb fél, majd teljes állásban a Debrecen Megyei Jogú Városi Tanács Művelődésügyi Osztályán osztályvezető-helyettes, majd 1975-től osztályvezető voltam. Innen mentem nyugdíjba 1990-ben.
Egyetemi oktatóként a művelődéspolitika történetével foglalkoztam és e témakörben több tanulmányom és egyetemi jegyzetem jelent meg. Osztályvezetőként az oktatási és művelődési intézmények fejlesztése, a város történetével foglalkozó írások, kiadványok megjelentetése, a város nagy kulturális rendezvényei programjának kialakítása, az alkotó művészeti élet kibontakoztatásának segítése volt legfőbb feladatom. Ez időben számos tanulmányom és publikációm jelent meg művelődéstörténeti és művelődéspolitikai témakörökben a helyi és országos lapokban és kiadványokban.
Nyugdíjazásom után az irodalom, a költészet került érdeklődésem, tevékenységem központjába és több kötetben jelentettem meg verseimet.

Mi a vers?
A vers a lélek sóhajtozása, egy kiszakadt sóhaj.
A vers a lélek szavakba szőtt kitárulkozása. Ez a szavakba bújt sóhaj szubjektív, határtalan és végtelen, múltba tekint és jövőbe lát, szépséget hord és fájdalmat szorít, könnyet sirat és gyönyört csókol, cseppre tekint és világot lát. Ezt a sóhajt hol az ösztön, hol a ráció formálja szavakká, sorokká, versekké.
A szavak egymás mellé fűzése, versszerű sorokba szedése persze még nem vers. Az alkotó érzésvilága, képessége, teremtő ereje emeli fel ezeket a szavakat egy magasabb régióba, a költészet világába, abba a világba, ahol képeket szül a szó, ahol szabadon szárnyal a szép, ahol értelmet kap a csend, ahol a zene szólamain száll és megtisztul az ember.
A vers a szeretet, a szépség, a finomság mellett a való világ sötétségét, fájdalmát és drámáját is megénekli. Sőt, talán nem túlzás azt mondani, hogy a versek, a versekben megfogalmazott érzések többsége mögött drámai erők feszülnek, hogy a legszebb versek is azok, amelyekben ez az érzés a meghatározó. ( Pl. Szeptember végén …)
De a vers nemcsak érzéseket, gondolatokat röpít, hanem hangokat fúj, muzsikál, zenél is. Az igazi versnek dallama is van. A kötött szótagszám, a hosszú és rövid, a magas és mély hangzású szavak váltakozása, a rímek csengése, a harmóniát teremtő lüktető erő úgy sodor magával, mint a lemenő nap alatt szóló gregorián ének. Szárnyal és visz bennünket, megemeli lelkünket és szívünket. Ez a vers igazi értelme és ereje.

A vers mindenkihez szól
A vers mindenkihez szól, mindenkinek mond valamit, mert a vers annyiféle, ahányan olvassák.
Hogy kinek mi tetszik, vagy kinek mért tetszik egy költemény, az majdnem mindegy. A fontos az, hogy valami megragadja, hogy a vers kapcsolatot teremtsen a hallgató érzéseivel, hogy otthonra találjon az olvasó, a hallgató szívében. Mert a vers a lélek sóhajtozása, a vers a lélek kibeszélése, a vers egy kiszakadt sóhaj és így határtalan és végtelen, múltat idéz és jövőbe lát, álmokat és vágyakat hord, egyedi és egyéni, a legszubjektívebb valami. Az a forrás persze, amiből táplálkozik, amiből fakad az nagyon is valóságos. Az élet, a halál, a szerelem, a magány, a szépség, a csúfság, a természet, a világ nagyon is objektív. A valóság köre azonban szűkebb és tágabb, attól függően, hogy a szerelemről vagy a világ dolgairól szól. De sajátos, egyéni ízt, színt, képi világot kap a sorokba szedett élet, amikor átszűrődik a költő lelki világán, ahogy sóhajként kiszakad az író lelkéből.
Ahogy József Attila írta: „ A vers azé, ki szívem versbe kérte és nekem elég a barátság érte. ”

Miért ír verset az ember?
Hogy miért ír verset az ember, azt pontosan nem tudom. De az biztos, hogy sokféle oka, eredője lehet annak, hogy valaki a közlésnek, az érintkezésnek, az önkifejezésnek ezt a módját választja. Bizonyára koronként, alkotónként és a lelki állapottól függően más és más lehet ez az indok.
Van, aki csak kedveskedni, szép szavakkal hódítani akar, van aki egy megkapó érzést, pillanatot szeretne megörökíteni, rácsodálkozni a szépre, vallani, vallomást tenni. Én például az unokák nekem készített szép rajzait szerettem volna verssel viszonozni. Ebből a szándékomból ugyan nem sok minden valósult meg, de ez a próbálkozás egy olyan gátat szabadított fel bennem, olyan indíttatást adott, ami aztán több száz vers világra jöttét segítette elő.
Ma pedig már valami furcsa kényszer, indulat szüli a verseimet. Úgy érzem, le kell írni, ki kell mondani a bennem gyürkőző érzéseket, gondolatokat. Ma már ez a kibeszélő vágy, ez a másokra is hatni akaró megkönnyebbülés, ez a testi és lelki megtisztulás a verseim forrása, a megszólalás igazi oka.
A vers az érzelmek otthona és tárháza. A versben elsősorban az érzelmekről van szó, hiszen a vers a lélek sóhajtozása, egyfajta lélegzetvétel. Természetes tehát, hogy az érzésem feszeng, lélegzik, amikor szerelmet vallok, amikor önmagamat marcangolom, amikor eltávozott édesanyámat siratom, vagy amikor az elmúlás sötét színeit festem. De nemcsak ilyenkor. Az érzelem dominál akkor is, amikor túllépek önző világunkon, amikor a természeti erőkről, a tárgyiasult világról szólok.
Ezek az érzelmi kitörések, áramlások persze a versírás könnyebb módját adják, amikor csak keretet, formát kell teremteni a sodró érzéseknek. Az, hogy ez a folyamat, ez a költői képpé formálás hogyan sikerül, vagyis hogy milyen művek születnek, az már a tehetségtől függ.
De nemcsak belső kitörésekből, felfakadó buzgárokból születhet a vers, nemcsak utat kell nyitni a feszítő erőknek. Van, amikor a környezetből, a külvilágból ért hatás vált ki, indít el valamit bennem, ami aztán verssé formálódik. Ez a versírás nehezebb része, hiszen itt nemcsak lázba, tűzbe kell hozni a teremtő vágyat, hanem meg kell találni azt az adekvát képi világot, azt a formát és tartalmat, amely az olvasó számára is felidézhetővé, átélhetővé teszi mindazt, ami átfutott rajtam, ami írásra késztetett.
Hogy a belső indíték vagy a külső hatás lesz az a forrás, amelyből kibomlik a vers, az majdnem mindegy. A vers így is, úgy is csak akkor születik meg, ha olyan hőfokon formálódnak a verssorok, olyan magasságokba emelkednek a gondolatok, a költői képek, amelyekben sűrítve ugyan, de mégis sajátosan egyedi és egyéni hang, vagyis az én hangom szólal meg.
A vers azonban nemcsak az érzések térháza, az érzelmi hullámok sodrása. A vers egyfajta teremtés, alkotás is. A versszerű, rímes sorokból, versszakokból ugyanis még nem lesz vers. A kitörő vagy kiszabaduló érzést meg kell formázni, föl kell építeni, önálló életet élő műalkotássá kell érlelni, akárcsak egy szobrot vagy egy zeneművet.
A teremtő erő, a tehetség tehát igen fontos része a versírásnak. E nélkül, vagyis az alkotás öröme és gyönyörűsége nélkül nem születhet, nem születik meg a vers sem belső, sem külső erők ösztönzésére, nyomására. Hogy ez a teremtés miként sikerült, hogy verseim valóban élik e önálló életüket, verssé váltak e, annak eldöntése azonban már az olvasók dolga.
Költői hitvallásomat több versben is megfogalmaztam.

Itt most három verset idézek:
Hányszor megpróbáltam
Szólj tisztán és hangosan
Lecsengett csók ma már

Hányszor megpróbáltam

Hányszor megpróbáltam
becsapni az álmot
s tagadni mindazt,
amit szemmel látok,
a könnyet, a gyászt, az átkot,
a sok hazugságot
és a hegyek csúcsán
a gyáva gyarlóságot

De a tagadás
nem volt elég bátor,
nem rázta meg
a csúnya valóságot.
A gyávaságot is
hiába botoztam,
a hazudós sorsban
benne maradtam
Nem lehet így
becsapni az álmot,
ki kell tépni
a fonnyadt csúfságot,
tüzes szikrákon kell
a felhőkbe szállni
és a romlás vágyait
hajnalban kaszálni

Föl kell forgatni
a száraz pusztaságot,
a gyomokat termő
balga bárgyúságot,
vihart kell kavarni
a lagymatag szélből
s napsugarat szűrni
a ragyogó fényből

Szólj tisztán és hangosan

Szólj tisztán és hangosan,
ha szavak szólítanak,
ha suttogó csendben
villámok csapkodnak,
ha némák jajgatnak
a szikkadó réten
és gyávák bömbölnek
a napsugaras égen,
ha kezedet fogják
bilincses barlangok
s lelkedet szaggatják
hontalan honlapok.

Szólj tisztán és hangosan,
ha szellők szólítanak,
ha fájdalmas könnyből
csepegnek a szavak,
ha minden mindegy már
a csábos csalfa réten
és fejetlen futkosnak
a fojtogató fényben,
ha szédülten ülnek
puha, bársony székben
és elfelejtették már
az isteni igék
Szólj tisztán és hangosan,
ha sorsok szólítanak,
ha erdők sűrűjében
lelket kábítanak,
ha pusztítják az erdőt,
az összetartó erőt,
ha tövestől kivágják
a gyökeres vesszők,
ha félve felverik
a hajnali csendet
és festik a fákon
a hulló levelet.

Szólj tisztán és hangosan,
ha számok szólítanak,
ha egyre többen nyögnek
a szegénység alatt,
ha a bátor többség
csak csodára vár
s nem csendesíti
a fő utca zaját,
ha nem teríti újra
a jognak asztalát.

Lecsengett csók ma már

Lecsengett csók ma már
az a rongyos élet,
amit oly sokszor
dalba font az ének,
amit a szent szavak
fölvittek az égbe
és ott fent csodálták
a szárnyaló szépet.

De nem érdekel ma már
senkit sem az ének,
nem érdekel senkit,
ki fürdik a fényben,
ki van ott fent
és mi ragyog a szépben,
mit simogat a lágy szellő
a felhők közelében.

Nincs ma már hitele
a szélbe szálló szélnek,
a szépségben szárnyaló
szép tollú beszédnek.
Kitaposták már
a szavakból a szépet
és durva darócot
szőttek a mesékbe.

Ócska cifraságnak
becézik a szépet,
a tisztán csengő
verselő beszédet.
A ritmust, a rímet is
kiverték a sorból
és a szöges drótot
vájták ki a porból.

Mintha csak kergetnék
a szárnyaló álmot
és tépdesik a fényt
a hulló napsugárból.
Csúnyára festik
ritkuló tollait
s néma csendbe zárják
felsíró hangjait.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.